Baba vagy palacsinta?

M jön utánam, fogja a hasát.

M: -Anya, fáj pokacom!
én: - Miért fáj a pocakod?
M: -Pici baba van benne.
én: -A te pocakodban nincs pici baba.
M: -Csak palacsinta.

Kihalok ettől a Szövegládától.

Beszélgetünk

Olyan kedves párbeszédeket kanyarítunk le mostanában M-vel, hogy igencsak bánhatná az utókor, ha nem örökítenék meg belőle néhányat. Hát jó, engedek a nyomásnak. Néhány szösszenet...

én: -Jól laktál? Finom volt az ebéd?
M: -Igen. ... A krumpli hideg volt.
(Hálátlan nemzedék...)


én: -Vedd föl a nyuszit a földről!
M: -Ja, tényleg! Leesett az édike. (???)


én: -Melyik könyvet vegyem le a polcról? Sikerült eldöntened?
M: -Ezt. Vagy ezt. Neeem, inkább ezt.


Híradót és időjárás jelentést néztünk a tévében. Kikapcsolom a készüléket. M integetni kezd.
M: -Pá-pá-pá nénike!


M: -Rózsaszín.
én: -Nem, kicsim. Ez piros.
M: -Szerintem bordó.
(Jaaaaaaaaaaaaaaaaa!)


Nézi az árnyékát a falon.
M: -Anya, nézd! M ott! Én fejem. Táncolok. Vicces. Nagyon vicces, nem kicsit.


Hát ilyen örömteli pillanatokkal múlatjuk az időt M-vel. És most megyek, és kiveszem a kezéből az adventi koszorú mellett talált gyufát, mielőtt azt találná mondani, hogy "ég a ház", s én fel sem nézve a klaviatúráról, kedvesen megdicsérném.

Nagyon jó

B nézegeti a frissen érkezett reklámújságok karácsonyi kínálatát. Én meg közben szidom magam, hogy nem pakoltam el elég gyorsan. Mert minek ébresszünk hamis vágyakat?

De már mindegy, így jártunk. Hát, üsse kavics, még dobok is a hangulatra egy lapáttal!

én: -Hamarosan karácsony lesz. Van valami, amit nagyon szeretnél?
B: (feje felragyog) -Ó, igen, nagyon! Könyvet, és ... ... ... (izzadságcsöppes töprengés)... a könyv jó lesz. Nagyon jó, anya.

Hogy én hogy örültem ennek a válasznak!!!

Ez van velünk mostanság

Hát ezért megy mostanában nehezen a blogírás. Szívesebben töltöm az időmet émelygéssel, szédelgéssel, öklendezéssel, hányással, vastagpulcsis fogvacogtatással...

Egyébként jól vagyok, mindenki nagyon boldog, csak egyelőre még én nem tudom mindig, hogy megérem-e a másnapot. És amikor már éppen azon lelkendezek, hogy múlnak a rosszullétek, akkor biztos, ami biztos, még gyorsan hányok egy hatásosat...

A kicsi baba, az ultrahang szerint, jól van. És nagyon szép!

Kitrákotty

B énekel. Ez nem túl feltűnő, mert mindkét gyerekünk állandó jelleggel énekelget, de B mostanában a népköltések szabadon szárnyaló útjára lépett.

B: -Én elmentem a vásárba fél pénzzel...
...apát vettem a vásárban fél pénzzel. Apa mondja röf-röf-röf, anya mondja gi-gá-gá, M mondja kukuríkú, B mondja kitrákotty. Kárikittyom, édes B-m, mégis van egy fél pénzem...

Neeem kellett sok idő, hogy levonjam a következtetéseimet: az apját egy disznónak, engem meg egy buta libának tart...

Iromány

Most jelent meg a Parókia Portálon a következő irományom. Még meleg.

Az emlékezés az e havi téma.

A többi írást is olvassátok!

Így van jól

Már a lépcsőházban érezte az illatot. Remélte, hogy tőlük jön. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, hogy mielőbb megbizonyosodhasson a vélt igazáról. Nagy lendülettel nyitotta az ajtót, a kalapját menet közben dobta a fogasra. Mellé is esett, de már nem lépett vissza érte. Úgy, ahogy volt, kabátban ült az asztalhoz, a táskáját a lábához támasztotta.

A gyerekek mosolyogtak, éppen a szalvétát hajtogatták a villa alá. Szervusz, drágám -, mondta a felesége -, a legjobbkor jöttél -, s azzal a piros lábast az asztalra tette. Olyan gusztusos volt minden: a terített asztal, a sürgölődő felesége, az üvegtálon gőzölgő galuska, és a sokat sejtető piros lábas. Nem bírta tovább, benyúlt az asztalközépre és levette a fedőt. Mintha megütötték volna, úgy hőkölt hirtelen hátra. A piros fedő döngve esett az asztalra, és esetlen mozgással pörgött körbe. De ő nem látta, nem is hallotta mindezt, csak ült megkövülten, nézte a piros lábast, a csodálatosan illatozó csirkepörköltet, és tetején az illetlenül meredező két csirkelábat.

Akkor hirtelen, újra a döngölt földű, alacsony gerendás, vert falú kiskonyhában látta magát, amint ül a háromlábú széken, szemben a nagyapjával. Vasárnap van. Vasalt inges, templomos, szappanszagú vasárnap. A nagyanyja fogja a tányérját, előbb galuskát mer, majd pörköltet. Piros szaftot, a csirke combját, a mellét és a zúzáját. Előbb, legelőbb neki, a féltett fiúnak, az egyetlennek, az árvának, akit a nagyszülei gyászban és örömben nevelnek.

- Előbb a lábát add neki, hadd szokja a nehezebb falatokat is – szól oda a nagyapja a feleségének, és közben a húsos falatokat visszapakolja a tányérról a lábasba. Az asszony keze tétovázva kotor a lábas alján, mintha csirkelábak nem is kerültek volna ebbe a mai pörköltbe, aztán mégis, lassú mozdulatokkal teszi a fiú tányérjára.

- Na, így van jól – mondja a nagyapja -, tanulni kell, hogy az életben elfogadjuk a nehézségeket is az Isten kezéből. Mert azt is ad. Próbákat, melyeket nem értünk. Kérdéseket, melyekre nincs válasz. És elfogadjuk, ha kell. Hogy hálásabbak legyünk a mindennapokért. És az áldásokért. No, egyél, jó az a láb! Aztán végy a többiből!

A nagyapja nem szokott ilyen sokat beszélni, s mint aki el is fárad ennyitől, hátrasimítja a haját, és nekilát az evésnek. Az egyik csontosabb darabnak. Ő meg csak döbbenten nézi a csúszós lábakat, a lábasban lévő elvett falatokat, a zsebkendőjét morzsolgató nagyanyját, és a tányér fölé hajló, cuppogó nagyapját. Nézi, és érzi a fejébe toluló vért, a próbák, fájdalmak, halál által elragadott pillanatok ízét, a már régen elsírt könnyeit. Feláll, megmarkolja az asztal szélét, és az egészet, tányérostul, lábasostul, pléhbögréstől a földre löki. Zajosan borul az asztal és hangtalanul folyik a pörköltszaft a döngölt sárpadlóra. És ő sírva rohan ki a házból.

Remegő kézzel eszmélt. Hol is van? A felesége és a gyerekei kikerekedett, ijedt szemekkel nézték. Felpattant, a fali tartóról tépett egy csík alufóliát, belecsapta a két csirkelábat és kiviharzott az ajtón. Kalap nélkül.

Egyenest a temetőig rohant. Nem várta meg a buszt, nem tudott volna tétlenül álldogálni. Kifulladva támaszkodott meg a nagy, kovácsoltvas kapunál. Könnyen odatalált a sírhoz, pedig van már vagy jó húsz éve, hogy utoljára ott járt. Előbb a nagyanyja, majd egy hónapra rá a nagyapja temetésén. Leült a kispadra, kitekerte az ezüstszínű papírt, és enni kezdte a csirkelábakat.

Sötét volt már, mire hazaért. Mosolyogva lépett be az ajtón. A gyerekek pizsamában ültek a kanapén. Megölelte őket, majd kiment a konyhába, ahol a felesége már alá is gyújtott a piros lábasnak. Soha nem evett még olyan jót. A békesség íze volt a szájában.

Érted?

Van úgy, hogy nem kell kimondanunk a dolgokat...

B: -Anya, az ovis szandim sokkal szebb, mint az itthoni. De tudod, én nagyon szívesen vagyok ebben a riszirosszban. Érted?