Iromány

Most jelent meg a Parókia Portálon a következő irományom. Még meleg.

Az emlékezés az e havi téma.

A többi írást is olvassátok!

Így van jól

Már a lépcsőházban érezte az illatot. Remélte, hogy tőlük jön. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, hogy mielőbb megbizonyosodhasson a vélt igazáról. Nagy lendülettel nyitotta az ajtót, a kalapját menet közben dobta a fogasra. Mellé is esett, de már nem lépett vissza érte. Úgy, ahogy volt, kabátban ült az asztalhoz, a táskáját a lábához támasztotta.

A gyerekek mosolyogtak, éppen a szalvétát hajtogatták a villa alá. Szervusz, drágám -, mondta a felesége -, a legjobbkor jöttél -, s azzal a piros lábast az asztalra tette. Olyan gusztusos volt minden: a terített asztal, a sürgölődő felesége, az üvegtálon gőzölgő galuska, és a sokat sejtető piros lábas. Nem bírta tovább, benyúlt az asztalközépre és levette a fedőt. Mintha megütötték volna, úgy hőkölt hirtelen hátra. A piros fedő döngve esett az asztalra, és esetlen mozgással pörgött körbe. De ő nem látta, nem is hallotta mindezt, csak ült megkövülten, nézte a piros lábast, a csodálatosan illatozó csirkepörköltet, és tetején az illetlenül meredező két csirkelábat.

Akkor hirtelen, újra a döngölt földű, alacsony gerendás, vert falú kiskonyhában látta magát, amint ül a háromlábú széken, szemben a nagyapjával. Vasárnap van. Vasalt inges, templomos, szappanszagú vasárnap. A nagyanyja fogja a tányérját, előbb galuskát mer, majd pörköltet. Piros szaftot, a csirke combját, a mellét és a zúzáját. Előbb, legelőbb neki, a féltett fiúnak, az egyetlennek, az árvának, akit a nagyszülei gyászban és örömben nevelnek.

- Előbb a lábát add neki, hadd szokja a nehezebb falatokat is – szól oda a nagyapja a feleségének, és közben a húsos falatokat visszapakolja a tányérról a lábasba. Az asszony keze tétovázva kotor a lábas alján, mintha csirkelábak nem is kerültek volna ebbe a mai pörköltbe, aztán mégis, lassú mozdulatokkal teszi a fiú tányérjára.

- Na, így van jól – mondja a nagyapja -, tanulni kell, hogy az életben elfogadjuk a nehézségeket is az Isten kezéből. Mert azt is ad. Próbákat, melyeket nem értünk. Kérdéseket, melyekre nincs válasz. És elfogadjuk, ha kell. Hogy hálásabbak legyünk a mindennapokért. És az áldásokért. No, egyél, jó az a láb! Aztán végy a többiből!

A nagyapja nem szokott ilyen sokat beszélni, s mint aki el is fárad ennyitől, hátrasimítja a haját, és nekilát az evésnek. Az egyik csontosabb darabnak. Ő meg csak döbbenten nézi a csúszós lábakat, a lábasban lévő elvett falatokat, a zsebkendőjét morzsolgató nagyanyját, és a tányér fölé hajló, cuppogó nagyapját. Nézi, és érzi a fejébe toluló vért, a próbák, fájdalmak, halál által elragadott pillanatok ízét, a már régen elsírt könnyeit. Feláll, megmarkolja az asztal szélét, és az egészet, tányérostul, lábasostul, pléhbögréstől a földre löki. Zajosan borul az asztal és hangtalanul folyik a pörköltszaft a döngölt sárpadlóra. És ő sírva rohan ki a házból.

Remegő kézzel eszmélt. Hol is van? A felesége és a gyerekei kikerekedett, ijedt szemekkel nézték. Felpattant, a fali tartóról tépett egy csík alufóliát, belecsapta a két csirkelábat és kiviharzott az ajtón. Kalap nélkül.

Egyenest a temetőig rohant. Nem várta meg a buszt, nem tudott volna tétlenül álldogálni. Kifulladva támaszkodott meg a nagy, kovácsoltvas kapunál. Könnyen odatalált a sírhoz, pedig van már vagy jó húsz éve, hogy utoljára ott járt. Előbb a nagyanyja, majd egy hónapra rá a nagyapja temetésén. Leült a kispadra, kitekerte az ezüstszínű papírt, és enni kezdte a csirkelábakat.

Sötét volt már, mire hazaért. Mosolyogva lépett be az ajtón. A gyerekek pizsamában ültek a kanapén. Megölelte őket, majd kiment a konyhába, ahol a felesége már alá is gyújtott a piros lábasnak. Soha nem evett még olyan jót. A békesség íze volt a szájában.