Van az úgy

Van az úgy, hogy sírva kell elengednünk az elképzelt jövőt, azt, hogy milyen is lehetett volna, ha más valóság adatik.Van az úgy, hogy sírva kell túllépnünk saját magunkon, és igent kell mondanunk a jelenre, hogy reménytelibbnek remélhessük a holnapot.Van az úgy, hogy a fáradó életösztön mellett is tudatosan meg kell látnunk az élet apró, mindennapi eseményeit, észre véve azokat a pillanatokat, melyek mellett eddig elsiklottunk.

Szívesen írnék csodálatos, katartikus szülésről, a boldogságtól átvirrasztott első éjszakákról, önfeledten babázós első hónapról. De nem tudok. Mert nem ezt a fajta valóságot kaptuk. Már elsirattam az elképzeltet, az ideálisat, a vágyottat. Már nincs bennem se keserűség, se fájdalom. Csak ólmos fáradtság, amin egyre többször ragyog át az öröm, a megkönnyebbülés, hogy milyen jó, lassan már el is felejtjük a nehézségeket. Milyen jó, hogy az élet nem áll meg, hát lépnünk kell nekünk is, naponta túllépve magunkon. És ahogy múlnak a cipelhetetlen pillanatok, úgy telik meg a szívem egyre többször hálával mindazért, ami eddig oly természetes volt.

Sokat akarok most felejteni. Lehet, hiszen jól vagyunk. De azt az emberséget, a kiszolgáltatottságomban is megtapasztalt végtelen tiszteletet, odafigyelést, empátiát és szeretetet, amit a kórházban kaptam alaposan bevéstem a memóriámba.

Sok mindenen vagyunk túl. Feledem a pokoli fájdalmakat, a műtét iszonyát, az újra felnyitott seb is beforr lassan. Babácska is, hosszú küzdelmek után, gyarapodásnak indult, és ma végre talán eléri a születési súlyát. Csak szívom boldogan a semmihez nem hasonlítható babaillatot, és arra gondolok, hogy lám, a boldogság is megérkezik lassacskán, akkor is ha nem a szülés utáni első éjszaka tör rám elementáris erővel.

És nézem a három gyönyörű fiam, mindegyik más, mégis van bennük valami hasonló, valami közös, valami nagyon szívet melengetően szép. És különös szeretettel ölelem ezt a kicsit, még éjszaka is szorongatom, és belesuttogom a fülébe, hogy milyen nagyon örülök, hogy ő érkezett hozzánk.