Nem nagyon szoktam arról írni, hogy időnként milyen bolondokháza napjaink vannak... hogy milyen sokat vagyok egyedül a gyerekekkel... hogy mindig a legalkalmatlanabb pillanatban jön valaki... hogy szünet nélkül csöng a telefon... Elfogadtam már régen, hogy ez bizony egy ilyen életforma, s arra kell törekednem, hogy a dolgok minél gördülékenyebben áramolhassanak körülöttünk, s arra, hogy a gyerekeinknek elsősorban és legfontosabban családélményük legyen, és csak másod-, harmad- vagy kitudjahanyadsorban gyülekezetélményük.
Általában meg szoktam veregetni a vállam, hogy biza, egész jól állom a sarat. Aztán olyan is van, hogy veszek egy nagy levegőt...
Most épp levegő után kapkodok. Napok óta.
Mert azt hittem, hogy vannak olyan dolgok melyeket nem lehet űberelni. Szombat délelőtt, míg én egy gyászolóval beszéltem telefonon az irodában, addig elhűlve láttam, hogy a konyhában M felmászik a székre, az asztal közepéről a szélére helyezi a (hideg) teával teli bögrémet, lemászik, leveszi a bögrét, s óvatosan egyensúlyozva felém hozza. Messze volt az az iroda... A nő éppen zokog a telefonba, mikor M megunva a pincéresdit, a teát elképesztő lassúsággal az előszoba padlójára önti. Szemében különös fény villan, arca felderül, s míg én nagyokat sóhajtva azt hallgatom, hogy valakinek az édesapja elvesztése milyen nehéz, addig kisebbik magzatom pocsolyatáncot jár a pizsamájában. Majd, mint aki jól végezte dolgát, a teától csicsogó rugdalózójában végigvágtat a szobákon. És én még rá sem szólhattam. Mert valahogy nem éreztem azonos fajsúlyúnak a két dolgot: valaki megtapasztalja a halál visszavonhatatlanságát vagy teától csicsog a lakás...
Napi száz ilyen esettől meglehetősen elfáradok.
De a top-történet hétfőn állt be.
A délutánt az udvaron töltöttük a fiúkkal. Ilyenkor nyitva hagyom az utcára nyíló kertkaput, mert nem lehet hallani, ha valaki csönget. S mivel a történelmi idők arra kényszerítették az ősöket, hogy a templom elé igen magas kőkerítést vonjanak, nem is látjuk, ha jön valaki. A telefont viszont hallom, így elég sokszor ki-be rohangálok az udvarról a házba. De másfél szemem akkor is a gyerekeken tartom, ha épp beszélek valakivel. Érzem, hogy sokszor a három is kevés lenne.
Szóval. Ismét egy gyászolót (iszonyú sok temetésünk volt most, ahhoz képest, hogy egy kicsi faluban lakunk) próbáltam erősíteni telefonon abban, hogy bár valóban nagyon nehéz ilyenkor az ügyintézés, de jól csinálja, s most ez a legtöbb, amit tehet a családjáért...stb., amikor hallom, hogy B visít, mint egy sziréna: M! M! Neeeeeeeee!
Nézem a gyerekeket az iroda ablakából, de csak B-t látom, amint a kis triciklijével ezerrel teker... És már hallom is a kertkapu drabális csapódását. Valaki kinyitotta és be is "csukta" maga után.
Helyzetfelismerésben ragyogó vagyok. A reakcióidőm is figyelemre méltó. Ezt röviden azzal az esettel tudnám jellemezni, mikor a gumilabda begurul a rózsák közé; ott állok mellette, ha kinyújtanám a kezem, akkor el is érném, de lebénít a közelgő világkatasztrófa gondolata, s inkább megfogom a fejem és jajgatok. Vicces látvány.
Lehetőségek:
1. Ha M ment ki az utcára: a, hátha már azon a 4 lépcsőfokon legurul, ami az ajtó után van... betöri a fejét, kiveri a fogait... b, ha túljut a lépcsőn, akkor a járdán támad kedve szaladgálni, s csak azt nem fogom tudni, hogy melyik irányba... c, egyenesen az útra szalad ki... traktor, lovaskocsi... vagy bármilyen autó
2. Ha M nem ment ki az utcára, akkor csak szimplán hülyét csinálok magamból, amint utána ordibálok...
Sőt, azt is felmértem, hogy NINCS IDŐM ARRA, HOGY AZ AJTÓN MENJEK KI, MERT AKKOR A FÉL HÁZAT MEG KELL KERÜLNÖM. ÉS ÉN MÁR MOST KÉSÉSBEN VAGYOK!!!
És mindezt negyed másodperc alatt.
Igen kiugrottam az ablakon. Még jó, hogy nem emeletes házban lakunk. A periférikus látásom érzékelte, hogy közben B felborult a triciklijével, s elég fura pózban fekszik alatta... Hatalmas ugrásokkal értem a kapuhoz, szinte vastokostól téptem fel...
És az én gyerekem ott állt a lépcső alján. Kitárta a kezét, s nagy mosollyal, "anyaaaa" csatakiáltással vetette rám magát.
Lehet, hogy életében először lepődött meg saját merészségén.
Nincs tanulság. Vagy ha van is, fáradt vagyok ahhoz, hogy levonjam.
Mindenki jól van, a bokám is csak egy napig fájt.
Általában meg szoktam veregetni a vállam, hogy biza, egész jól állom a sarat. Aztán olyan is van, hogy veszek egy nagy levegőt...
Most épp levegő után kapkodok. Napok óta.
Mert azt hittem, hogy vannak olyan dolgok melyeket nem lehet űberelni. Szombat délelőtt, míg én egy gyászolóval beszéltem telefonon az irodában, addig elhűlve láttam, hogy a konyhában M felmászik a székre, az asztal közepéről a szélére helyezi a (hideg) teával teli bögrémet, lemászik, leveszi a bögrét, s óvatosan egyensúlyozva felém hozza. Messze volt az az iroda... A nő éppen zokog a telefonba, mikor M megunva a pincéresdit, a teát elképesztő lassúsággal az előszoba padlójára önti. Szemében különös fény villan, arca felderül, s míg én nagyokat sóhajtva azt hallgatom, hogy valakinek az édesapja elvesztése milyen nehéz, addig kisebbik magzatom pocsolyatáncot jár a pizsamájában. Majd, mint aki jól végezte dolgát, a teától csicsogó rugdalózójában végigvágtat a szobákon. És én még rá sem szólhattam. Mert valahogy nem éreztem azonos fajsúlyúnak a két dolgot: valaki megtapasztalja a halál visszavonhatatlanságát vagy teától csicsog a lakás...
Napi száz ilyen esettől meglehetősen elfáradok.
De a top-történet hétfőn állt be.
A délutánt az udvaron töltöttük a fiúkkal. Ilyenkor nyitva hagyom az utcára nyíló kertkaput, mert nem lehet hallani, ha valaki csönget. S mivel a történelmi idők arra kényszerítették az ősöket, hogy a templom elé igen magas kőkerítést vonjanak, nem is látjuk, ha jön valaki. A telefont viszont hallom, így elég sokszor ki-be rohangálok az udvarról a házba. De másfél szemem akkor is a gyerekeken tartom, ha épp beszélek valakivel. Érzem, hogy sokszor a három is kevés lenne.
Szóval. Ismét egy gyászolót (iszonyú sok temetésünk volt most, ahhoz képest, hogy egy kicsi faluban lakunk) próbáltam erősíteni telefonon abban, hogy bár valóban nagyon nehéz ilyenkor az ügyintézés, de jól csinálja, s most ez a legtöbb, amit tehet a családjáért...stb., amikor hallom, hogy B visít, mint egy sziréna: M! M! Neeeeeeeee!
Nézem a gyerekeket az iroda ablakából, de csak B-t látom, amint a kis triciklijével ezerrel teker... És már hallom is a kertkapu drabális csapódását. Valaki kinyitotta és be is "csukta" maga után.
Helyzetfelismerésben ragyogó vagyok. A reakcióidőm is figyelemre méltó. Ezt röviden azzal az esettel tudnám jellemezni, mikor a gumilabda begurul a rózsák közé; ott állok mellette, ha kinyújtanám a kezem, akkor el is érném, de lebénít a közelgő világkatasztrófa gondolata, s inkább megfogom a fejem és jajgatok. Vicces látvány.
Lehetőségek:
1. Ha M ment ki az utcára: a, hátha már azon a 4 lépcsőfokon legurul, ami az ajtó után van... betöri a fejét, kiveri a fogait... b, ha túljut a lépcsőn, akkor a járdán támad kedve szaladgálni, s csak azt nem fogom tudni, hogy melyik irányba... c, egyenesen az útra szalad ki... traktor, lovaskocsi... vagy bármilyen autó
2. Ha M nem ment ki az utcára, akkor csak szimplán hülyét csinálok magamból, amint utána ordibálok...
Sőt, azt is felmértem, hogy NINCS IDŐM ARRA, HOGY AZ AJTÓN MENJEK KI, MERT AKKOR A FÉL HÁZAT MEG KELL KERÜLNÖM. ÉS ÉN MÁR MOST KÉSÉSBEN VAGYOK!!!
És mindezt negyed másodperc alatt.
Igen kiugrottam az ablakon. Még jó, hogy nem emeletes házban lakunk. A periférikus látásom érzékelte, hogy közben B felborult a triciklijével, s elég fura pózban fekszik alatta... Hatalmas ugrásokkal értem a kapuhoz, szinte vastokostól téptem fel...
És az én gyerekem ott állt a lépcső alján. Kitárta a kezét, s nagy mosollyal, "anyaaaa" csatakiáltással vetette rám magát.
Lehet, hogy életében először lepődött meg saját merészségén.
Nincs tanulság. Vagy ha van is, fáradt vagyok ahhoz, hogy levonjam.
Mindenki jól van, a bokám is csak egy napig fájt.
Hát igen...
VálaszTörlésTanácsot adni nem tudok, legfeljebb ezt, hátha bejön: http://www.choiceshirts.com/images/PL/-0/PL-00467A-lg.jpg
Te jóóóóó ég! M. kihozza belőled a maximumot, sőt még annál is többet! Én ennek örülnék:)))
VálaszTörlésM. csak annyira rossz, mint amennyire a keresztapja nem.
VálaszTörlésM.-t felterjesztem HuncutKomiszRosszcsont díjra. Átveheti a háromszemű anyák kitüntetése, és a háromkerekű bicikli alá esés verseny győztesének kihirdetése után.
Úgy érzem családban maradnak a trófeák!
zafiram: Van egy olyan rossz sejtésem, hogy amit M most kihoz belőlem, az még csak a minimum...
VálaszTörlésLazyG: A gyereket a keresztapjára bízom, amint lehet, kiváncsi vagyok, hogy ki javít vagy ront a másikon.
bellajazz: Hogy én milyen jót röhögtem!
Az én 1éves Zinám tegnap ment le először lépcsőn úgy hogy a nővére (4éves) kapta el a lépcső alján, és mind a kettő egyben maradt... csak én kaptam frászt arra a 2másodpercre míg ez lezajlott, nekem is hasonló dolgok jártak az agyamba mint neked: pofára esik kitöri mind a 3 fogát, betöri az orrát a fejét....
VálaszTörlés