38. láncszem

Kisfalunk újságjában van egy sorozat, az itt élő emberek adják egymásnak a stafétát, szólítják meg egymást egy-egy kérdéssel, témával. Egyszer, évekkel ezelőtt, engem azzal a kérdéssel szólítottak meg, hogy miért és hogyan is lettem lelkész. Most a férjemre került a sor, ő lett a 38. láncszem. Mivel az írása közös életünk egyik meghatározó eseményéről szól, az ő engedélyével idemásolom a cikket. Csak néhány nevet, az anonimitásunkat őrizendő, töröltem vagy rövidítettem.

Hiszek a csodákban. Nem javíthatatlan álmodozó vagyok, hanem két lábbal a földön járó, és két kézzel az Istenbe kapaszkodó ember. Ez a sorozat, ami az egyik legjobb rovata az újságnak, egy kicsit bemutatkozás, kicsit a fontosnak tartott gondolatok megosztása az érdeklődőkkel. Én most egy velünk történt eseményen keresztül szeretném elmondani magamról, magunkról mindazt, amit fontosnak tartok.

Első gyermekünket vártuk, nagyon boldogok és izgatottak voltunk. Milyen lesz majd szülőnek lenni, jól tudjuk majd csinálni? Amit adni tudunk majd neki, az az lesz, amire tényleg szüksége lesz? Sok-sok kérdés, de a legfontosabb még hátra volt, és nekünk választ kellett adni rá.

A várandóság elején nagyon sok különböző vizsgálatot végeznek, mindegyik alkalom egy nagy adag stressz a szülőknek, hogy vajon milyen eredmény születik? Az egyik ultrahangos vizsgálat után az orvos, aki nem volt túl bőbeszédű ember, jelezte, hogy valami eltérést lát. Egy óra múlva meg kellett ismételni a vizsgálatot, ugyanaz az eredmény, csak most már rendellenességnek nevezte. A magzat mindkét veséjén akkora mértékű tágulat volt, ami kérdésessé tette a méhen kívüli életet, de legalábbis, minimum hosszú-hosszú műtétek sorát vetítette előre. Persze, ezt még ilyen korai stádiumban nem lehet pontosan megjósolni. Próbáltuk kérdezgetni, hogy mégis, akkor most mi ez, mi a teendő, de nem nagyon segítettek abban, hogy ne olyan kétségekkel, érzésekkel menjünk haza, amelyeket addig még soha nem éreztünk, annyit kértek, hogy egy hét múlva ismételjük meg a vizsgálatot.

Az az egy hét volt eddigi életünk „leg” hete. Sohasem fogjuk elfelejteni, azt hiszem, akkor váltunk igazán felnőtté, és talán szülővé is. Félelmetesen nyomorult volt az érzés, hogy bent a pocakban van egy kis apró, talán még emberi formára is alig hasonlító lény, aki a mi ajándékunk, aki Isten igenje erre az embervilágra, és aki beteg, és mi semmit sem tehetünk érte. Semmit. Pedig a mi gyermekünk. Tehetetlenek voltunk és kiszolgáltatottak. Hát tényleg ennyire terjed a mi hatáskörünk, jön egy probléma és állunk előtte tehetetlenül? Mi lesz majd később? Ha lesz egyáltalán később…

Nem tudtunk mást tenni, L-val azt a hetet Isten elé borulva töltöttük. Nem maradt semmi és senki más, csak Isten, akinek lehet hatalma bármit tenni. Lehet hatalma gyógyulást adni, lehet hatalma erőt adni. Igazából azt sem tudtuk, hogy mit is mondjuk Neki, hiszen úgyis tudja, mi van a szívünk mélyén! De aztán elmondtuk, kimondtuk szívünk vágyát, és tudtuk, csakis előtte van ennek értelme. És annyira jó volt kimondani ezt Valaki előtt, aki felől tudjuk, hogy hatalmas, szerető Isten. Ennek ellenére sem mondom, hogy könnyű hetünk volt, de az a hét nap alapvetően változtatott meg minket. Nem úgy mentünk vissza a megbeszélt időpontra, mint akik biztosak a pozitív változásban, hanem úgy, mint akik tudják, mindent megtettek. És ez volt az a nagy változás! Mert egy hete még azt éreztük, semmit sem tehetünk, egy hét Isten előtt való sírás és odaborulás után azt éreztük, mindent megtettünk. És ez valami elmondhatatlan csoda…

Egy másik orvos végezte a megismételt vizsgálatot, kezében ott volt az előző két vizsgálat eredménye, amelyek elég egyértelműek voltak. Amikor befejezte a vizsgálatot azt mondta, minden teljesen normális. MINDEN TELJESEN NORMÁLIS!!! A feleségem kérdezte tőle, hogy ez most akkor hogyan lehetséges, hiszen ott van az a két előző eredmény. Az orvos annyit mondott: nem tudom, ez orvosilag nem magyarázható!

És az orvos nem is tudta, hogy talán, ha orvosilag nem is, de egyébként annyira könnyen magyarázható az, ami történt…

Kellet egy-két nap, amíg mindezt felfogtuk. Mert mindaz, amit addig Istenről elvben tudtam és hittem, egy hét alatt gyakorlat és tapasztalat lett.

Nem hiszem, hogy mi annyira kivételezett emberek lennénk, hogy ezt átélhettük. Kivételes helyzetben csak azért érzem magam, mert ezt most elmondhattam, ilyen módon is.

Tudom, itt a faluban is vannak többen, akik be tudnának számolni akár hasonló megtapasztalásokról.Aki ilyeneket átél, annak az „ingerküszöbe” mennymagasságba kerül. Nem lesz földtől elrugaszkodott, de kevésbé tudják elkeseríteni azok a mindennapi problémák, amik igazából egy lapon sem említhetőek az Isten hatalmának nagyságával!

Így tekintek falunk, sokszor elkeserítő lelki állapotára, ami sajnos pont onnan sugárzik lefele, ahová azért küldtünk embereket, hogy falunk holnapját emberileg biztosítsák. Így tekintek hazámra, ami talán emberileg tényleg kilátástalan helyzetben van. És ezért teszem le településem, hazám, családom, szeretteim életét Isten kezébe, mert ez a végső legtöbb, amit tehetek értük. De most már tudom, ezzel valójában mindent megteszek.