Két éve

Akartuk és vártuk. A Kistestvért. És nem is sokat váratott minket, a szokásos koraterhességi jelekkel tudatta, hogy már köztünk van. Olyan krónikus álmosságban szenvedtem, hogy bárhol, bármilyen pozícióban tudtam volna aludni. Persze, ezt egy majdnem kétéves nagyfiú mellett lehetetlen volt kivitelezni.

Ezt leszámítva, teljesen jól és könnyen viseltem a 9 hónapot. Csak a hasam nőtt meg orbitális méretűre. Bálna voltam, de abból is az a fajta, aki szimplán lenyelt egy négyemeletes házat. Az óriási pocakomtól előbb nem láttam a lábam, aztán a lábam előtt heverő tárgyakat, majd a nagyobbik gyerekünket a lakásban. Éreztem, hogy ez már javában "terhesség", s ha fel akarok reggel kelni az ágyból, akkor olyan bonyolult mozdulatsorokat kell végrehajtanom, amihez egyszerűen már egy logisztikai központot kellene szerződtetnem. Szóval, vártam a végét...

Az orvos azt mondta, hogy az ő megfigyelése az, hogy a második gyerekek általában két héttel korábban jönnek, mint a testvérük. Hurrá! Mivel én B két héttel túlhordtam, akkor a statisztika szerint ez a baba"pontos" lesz. Problémamentes terhesség után problémamentes szülésre készültem. Bár az ultrahang szerint most is egy igen méretes baba készülődött kifelé, én úgy gondoltam, hogy simán nekigyűrkőzök a hagyományos variációnak, elkerülve a császárt messziről.

Augusztus 11-re voltam kiírva. Délután már kezdtem furcsán érezni magam. Nem találtam a helyem. Aztán lassacskán a fájások is megérkeztek, gyengén és rendszertelenül. Este még lefektettem B-t, aki egyetlen nyikk nélkül el is aludt nyomban. Már ott volt a levegőben, a "na, talán szülés lesz ebből"-érzés. Tíz órakor aztán hirtelen öt percesek és erősek lettek a fájások. Éjfélkor mondtam azt, hogy ez már nem múlik el, szóval induljunk. B-ra Sz húga vigyázott.

Csupa kedvesség, szeretet, csöndes odafigyelés, óvatos és észrevétlen segítés fogadott a kórházban. Amikor csak lehetett, Sz-csal kettesben hagytak bennünket, és csak jelenlétükkel támogattak. Éreztem, hogy ez most egy jófajta vajúdás, igen, ennek így kell fájni, lépésről-lépésre haladunk egymás felé a kisbabámmal. Aztán egy szívhangellenőrzésnél nem engedtek többet felkelni az asztalról. Tolófájások jöttek, de a baba feje még mindig nagyon fenn volt, egyre jobban fájt az előző műtét helye, és a kicsi szívhangja is többször mutatott rossz értéket, mint jót. Az orvos döntött, nincs további haladék, óvatos várakozás, irány a műtő!

Megszületett. Az orvos letekerte a nyakáról a köldökzsinórt, s azt mondta, hogy szerinte ez egy olyan vállalható formájú gyerek. Igen, láttuk mi is, hogy gyönyörű! Hogy kerek a kis feje, hogy gyönyörű a bőre, formás a kis teste... És még haja is van! Hát megérkezett! Itt van és helyet követel magának a mindennapjainkban és a szívünkben.

Csak néztem ezt a kedves kis arcot, a kisfiamat, s arra gondoltam, milyen kerek lett most a világ! És erre ő kinyitotta a szemét! A szívem úgy dobogott, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről, mert akkor, ott, abban a pillanatban tudtam, hogy mi már találkoztunk. Azon a kórházi ágyon vált bizonyossá, hogy mi sem természetesebb, hogy ő érkezett hozzánk, mert én őt már ismerem, mi már nagyon régóta szeretjük egymást. Valahol, talán Isten időtlenségének tenyerén...

Vasárnap hajnalban született. Frissen, mint az égi harmat. Istentiszteletre hívtak aznap a harangok. És nekünk csordultig volt a szívünk hálával.