Elkezdődött

Még mindig nem szeretek nyilvános vécére járni. Gyerekkel együtt pedig igazán nem. Mióta B az apjával jár, azóta szépnek látom a világot.

azaz..

Sajnos, a mai naptól a múlt idő a helyes... szépnek láttam a világot.

Nem az a baj, hogy M bőven két év alatt mondott le önkényesen a pelenkáról, és választotta a felnőttség első érettségi fokát: a bilibe, vécébe, diófa alá, autó kerekére való pisilést.

Nem az a baj, hogy úgy alszom, mint egy nyúl, ugrásra készen, hogy meghalljam, ha szól. Mert szól, csak nem árt, ha nem kell hosszú percekig torka szakadtából kiabálnia.

Nem az a baj, hogy az autópályán minden pihenőt, benzinkutat és kósza bokrot ismerünk már, minden sarkon megálltunk és pisiltünk már.

Még ezt a nyilvános vécé-dolgot is csak-csak túlélném valahogy, ha szépen és csendben belopakodnánk, a fiatalember azonnal csurgatna is a megfelelő helyre, nem fogdosna semmi mást, csak azt, ami szorosan hozzátartozik, de azt is csak addig, amíg nagyon muszáj, ha nem rohangálna, nem dörömbölne, nem nyomkodna szappant a földre vagy a ruhájára...

Sokat kibírok, edzett vagyok. Az előző kiképzőm, B őrmester gondoskodott arról, hogy zokszó nélkül álljam a sarat és tűrjem a csapásokat.

De egyetlen dolgon még MINDIG nem tudok felülemelkedni. Azon, hogy a gyerek BESZÉL. Mit beszél?! KIABÁL! ORDÍTVA KOMMENTÁL! Most ugyan még csak annyit, hogy "vécépapír", és hogy "anya pisil". De ezeket hosszan, elnyújtva, végtelenítve.

A rémálom elkezdődött...