Van a reggelekben valami végtelenül gömbölyű.
M az első. Anyaaaaaa - szól elnyújtva, és már ott vár a kiságyban állva, két kezében az alvótársakat szorongatva. Alig várom, hogy áthozhassam. Ölelem, körbebástyázom a takaróval, szívom a még ott maradt alvásszagot, ő meg úgy simul bele a karomba, mint mikor még ott aludt közöttünk. És egy ideig csönd, béke és nyugalom. Mindannyian élvezzük a test- és ágymeleget, az összetartozás semmihez sem hasonlítható biztonságát.
Már nincs alvás (azazhogy pontosítok: a férjem még időnként horkol is, bár ha ezt elolvassa, akkor minden reggel frusztrálva érzi majd magát, hogy vajon az előbbi pillanatokban horkolt-e, és hogy én azt megírom-e majd egy legközelebbi bejegyzésben, és így valószínűleg amint megérzi, hogy eggyel többen vagyunk az ágyban, nem mer már mélyen elkalandozni az álmok birodalmában, és így lehet hogy nem is fog többet horkolni...), szóval M-vel már nem alszunk, de a kicsi gyerek még megpróbál kötelességtudatból, az irántam érzett szeretetből vagy mert a karom teljes súlyával nehezedik a hátára, nyugton maradni. Tudom, hogy a perceim meg vannak számlálva, igyekszem egy egységnyi idő alatt kettőt "aludni"...
És amikor már közelharcot vívok azért, hogy kisebbik gyerekünk még az ágyban maradjon, hogy még ne kelljen felkelnem zoknit keresni a pucér talpakra, öltöztetni, reggeliztetni, feneket törölni, veszekedni, igazságot osztani, érdekérvényesítőanyaszerepben tündökölni... akkor mint egy szelet jókedvű napocska, befut B. Már letettem a csöndről, a nyugalomról, és félek, hogy a békét is el kell az első "ki legyen betakarva és ki nem" vitánál engednem, de nem bánom. Itt van a családom egy kupacban, s nem is tudjuk, hogy melyikünk hol kezdődik. Egyek vagyunk.
Felkelek, felhúzom a redőnyt és mindkét fiú kezébe nyomok egy-egy mesekönyvet. És amíg őket lekötik az ismerős képek, és a vita, hogy persze valamelyikük épp a másiknál lévőt szerette volna, addig én belefekszem azuram karjaiba, hogy érezzem, ugyanazt érezzük: végtelen hálát ezekért a pillanatokért.
M az első. Anyaaaaaa - szól elnyújtva, és már ott vár a kiságyban állva, két kezében az alvótársakat szorongatva. Alig várom, hogy áthozhassam. Ölelem, körbebástyázom a takaróval, szívom a még ott maradt alvásszagot, ő meg úgy simul bele a karomba, mint mikor még ott aludt közöttünk. És egy ideig csönd, béke és nyugalom. Mindannyian élvezzük a test- és ágymeleget, az összetartozás semmihez sem hasonlítható biztonságát.
Már nincs alvás (azazhogy pontosítok: a férjem még időnként horkol is, bár ha ezt elolvassa, akkor minden reggel frusztrálva érzi majd magát, hogy vajon az előbbi pillanatokban horkolt-e, és hogy én azt megírom-e majd egy legközelebbi bejegyzésben, és így valószínűleg amint megérzi, hogy eggyel többen vagyunk az ágyban, nem mer már mélyen elkalandozni az álmok birodalmában, és így lehet hogy nem is fog többet horkolni...), szóval M-vel már nem alszunk, de a kicsi gyerek még megpróbál kötelességtudatból, az irántam érzett szeretetből vagy mert a karom teljes súlyával nehezedik a hátára, nyugton maradni. Tudom, hogy a perceim meg vannak számlálva, igyekszem egy egységnyi idő alatt kettőt "aludni"...
És amikor már közelharcot vívok azért, hogy kisebbik gyerekünk még az ágyban maradjon, hogy még ne kelljen felkelnem zoknit keresni a pucér talpakra, öltöztetni, reggeliztetni, feneket törölni, veszekedni, igazságot osztani, érdekérvényesítőanyaszerepben tündökölni... akkor mint egy szelet jókedvű napocska, befut B. Már letettem a csöndről, a nyugalomról, és félek, hogy a békét is el kell az első "ki legyen betakarva és ki nem" vitánál engednem, de nem bánom. Itt van a családom egy kupacban, s nem is tudjuk, hogy melyikünk hol kezdődik. Egyek vagyunk.
Felkelek, felhúzom a redőnyt és mindkét fiú kezébe nyomok egy-egy mesekönyvet. És amíg őket lekötik az ismerős képek, és a vita, hogy persze valamelyikük épp a másiknál lévőt szerette volna, addig én belefekszem azuram karjaiba, hogy érezzem, ugyanazt érezzük: végtelen hálát ezekért a pillanatokért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése