Ismét ajánlom a Parókia Portál Közös(s)Ég című internetes újságját... Nagyon jó írások, főként a Csillagpontról, aminek az idei témája a bátorság volt ("Honnan veszed a bátorságot?")
Az enyém:
Nem kell félni
A Kicsi először csak messziről nézte a nagyokat. Egyik lábával a homokozó peremén álldogált, míg a másikat egészen belefúrta a földbe. Látszólag teljesen lebénította az a könnyedség és természetesség, amivel a hétévesek birtokba vették a mászókát, és az onnan induló, nagy, piros csúszdát. Nekifutásból pattantak fel a kötélhágcsóra, kapaszkodás nélkül léptek a pallóra. Már csúsztak is, nem gondolkoztak. Gyorsak voltak és hangosak. Egész viselkedésükben ott volt az első osztályosok lelkesedése, és az első napok iskolai szorongása utáni fékezhetetlen felszabadultság.
A Kicsi kivette a lábát a homokból és kilépett a kavicsos utacskára. Keze tétován rándult egyet a teste mellet, majd biztonságot keresve a zsebébe vándorolt. Csak nézte, nézte a magas tornyot, a csúszdát és a hangos gyerekhadat. Száját összeszorította, mint aki elhatározásra jut, de aztán nem mozdult.
Hosszú ideig állt így. A gyerekek jöttek, mentek, rohangáltak körülötte, időnként egészen üresen hagyva a csúszdát a hinta vagy más játék kedvéért. De a Kicsi nem mozdult akkor sem. Csak állt, zsebre tett kézzel és vonalba szorított szájjal. Szemlélődéséből a háta mögötti hang zökkentette ki. „Megpróbálod?”- kérdezte a hang, ő pedig határozottan bólintott. És mint aki csak erre a kérdésre várt egészen idáig, nekiindult a toronycsúszda felé. Félúton veszíteni kezdett a lendületéből. Tett még pár lassúbbodó lépést, de a gumiszőnyeg szélénél teljesen megállt és hátranézett. „Velem jössz?”-kérdezte egészen halkan, majd sóhajtva, mintegy magyarázatképpen hozzátette:„magas ez a torony, magasra kell mászni.” „Végig itt leszek, ne félj!”-mondta a hang.
A Kicsi visszafordult, újra összeszorította a száját, és a kötélhágcsóhoz lépett. Megkapaszkodott, és fellépett az első fokra. Ujjai elfehéredtek a szorításától. Látszott, küzd azért, hogy ne billenjen ki az egyensúlyából. Majd újra lendületet vett, megfeszítette izmait, és fellépett a másodikra fokra. És így tovább. Lassan, küzdve, koncentrálva, egyetlen pillanatra sem tévesztve szem elől a célt, haladt előre. Először csak suttogta, aztán már hangosabban mondta a saját maga megnyugtatására, biztatására ismételgetett mondatot. A torony tetején, a csúszdához érve azonban már felszabadultan, torkaszakadtából kiabálta: „Nem kell félni, itt van apa!
Homokos kezével megigazította homlokára tapadt, szőke haját, nagy levegőt vett, és ellökte magát a csúszdán.
:) Nagyon jó:)
VálaszTörlés