Tegnap délután, apósom meglepetés-szülinapi partiján voltunk Pesten. 60 éves lett ugyanis, s ez azért már elég szép szám egy meglepetéspartihoz. Az egy külön bejegyzést érdemelne, hogy a család hogy szervez titokban, de az a rengeteg susmus, kidolgozott „mit mondjunk, ha erre vagy arra véletlenül rákérdez” egyszerűen leírhatatlan. :)
Oda kellett érnünk a helyszínre legkésőbb 14.45-ig, mert a kidolgozott terv szerint az ünnepelt „vonata” 15.00-ra „fut be”.
Tudni kell rólam, hogy 1. gyűlölök késni, de szerintem biológiailag vagyok alkalmatlan a pontosságra, 2. utálok rohanni, de mégis mindig kabátban mosok fogat, 3. iszonyúan idegesít, hogy a férjemet látszólag nem idegesíti, hogy EL FOGUNK KÉSNI.
Az én családom SOHA nem késik. Ha ez egyszer mégis megtörténne, akkor a Föld tuti forgásirányt váltana. Szóval ők soha. „Inkább 10 perccel korábban, mint 1 percet késve.” Mindig is gyanítottam, hogy engem a kukoricásban találtak, de ezt igazán bizonyossá az tette, hogy MINDIG rám kellett várniuk. Az már az ő zsenialitásuk, hogy még az én késésemet is be tudták kalkulálni az indulásba, s így nem került veszélybe a pontos megérkezés.
Sz családja, ha finoman és udvariasan akarok fogalmazni, akkor nem mindig ér oda harangszóra. Inkább késnek, mint nem. De az is igaz, hogy fejlődőképesek, mert amióta egyre kevesebb gyereket kell kilökdösniük az ajtón indulásnál, azóta egyre pontosabbak.
Úgyhogy mi az urammal jó egymásra találtunk ebben a témában. Csakhogy a mínusz szorozva mínusszal, az plussz. Tehát ritkán, szinte soha, legfejjebb kicsit KÉSÜNK.
én: - Mikor indulunk?
Sz: - Legkésőbb, de LEGKÉSŐBB 14.00-kor.
Ekkor már tökéletesen tudtam, hogy nem fogunk odaérni. Mert abba szűk háromnegyed órába Sz nem kalkulálta bele, hogy 1. nem az autópálya mellett lakunk, 2. matricát kell vennünk, 3. vissza fogunk fordulni valamiért, 4. valamelyik gyerek hányni fog, 5. újra visszafordulunk átöltözni, 6. defektet kapunk, 7. koccanunk, 8. útlezárásba futunk bele, 9. legalább öt helyen nem tudunk majd balra kanyarodni, 10. kétszer eltévedünk... Ja, és egyébként, az út 120 km/h-val eleve minimum 1 óra.
13.45-kor Sz kedvesen megjegyezte, hogy "Az indulás..." Mire én azonnal rávágtam, hogy IGEN, TUDOM, tehát legyen szíves, vasalja ki a nadrágomat!!!
Már szinte kész voltam... még felöltöztetem B-t, felébresztem M-t, átöltöztetem, felöltözöm, fogat mosok, kabátot veszek, mindenkit betuszkolok az autóba, s várom, hogy felbőgjön a motor...
Ehhez képest 14.15-kor, hogy megnyugtassam az ordító M-t, szoptattam. Egy ebédmaszatos pólóban. A többire nem emlékszem pontosan. Nem, nem tudom, hogy mennyivel mentünk az autópályán. Lakott településen meg aztán pláne nem néztem a kilóméterórát. Csak azt hallottam (nem mertem kinyitni a szemem), hogy Sz folyamatosan telefonál, pontosítja az útvonalat, rákérdez az útlezárásokra, lámpákra, mindezt azokkal a családtagjaival, akik már a helyszínen voltak.
Elég, ha annyit írok, hogy ODAÉRTÜNK. Az ünnepelt előtt másfél perccel (még jó, hogy ő késett egy picit). A gyerekek nem hánytak, a férjem mosolygott és sütött a nap...
Még jó, hogy nem délelőtt volt, gondolom a reggeli rituálé nálatok sem két perces. Gratulálok a blogodhoz, jókat kuncogok.
VálaszTörlésLehet, hogy minden csak szervezés kérdése lenne... de így, két gyerek után még nem vagyok elég rutinos. Isten hozott, és sok kitartást a babavárás hajrájában!
VálaszTörlésKöszi, igyekszem.
VálaszTörlésAmúgy nem hiszem, hogy csak szervezés vagy rutin kérdése... Szerintem is genetikailag kódolt, a férjem és én, sose késünk, de tényleg soha. Mikor Dóri megszületett 5-kor keltem, hogy 11-re gyülibe tudjunk érni (most már azért kevesebb idő kell). Viszont a huga kléptelen pontos lenni, még sose volt az, 25 éves.