A hétvégén utaztunk. A kocsinkkal, amit egy kisebb vagyonért javíttattunk meg. Mivel hetek óta kiválóan működött, épp itt volt az ideje, hogy ismét megtréfáljon bennünket. Mert nekünk még az autónk is olyan vicces, hogy csak na!
A célállomás az 1 óra 45 percre lakó egyik mamáék hasziendája volt. Igen, tettük meg már ezt az utat 59 perc alatt is, de csak M miatt. Mert a kisebbik gyerekünk max. a házunk és Budaörs távolságra van kalibrálva, ami barátok között is legfeljebb 25 perc. Az időtúllépést kegyetlenül bünteti: fejhangon ordít. A sofőr (ki más? persze, hogy a férjem!) nem bírja ezt a frekvenciát, s vagy visszaordít (mire a gyerek bosszúból még magasabb és még hangosabb szintre vált...) vagy szó nélkül NYOMJA a gázpedált.
25 perc után most is megszólalt a sziréna. Egy teljes fegyvertárat vonultattam fel a figyelemelterelésre. Sikeresen. Darabonkét átlag 3 másodpercig volt érdekes a cica, a kisvakondos könyv, Boribon, egy zenélő kütyü, keksz, B bábuja, a telefonom, a pénztárcám, a naptáram, a tollam... a további arzenálra már rá se nézett. Fülsértő ordítás.
Ilyenkor jön az utolsó mentsvár: éneklünk. Tudni kell azt, hogy én csendben szeretek utazni. Nem kimondottan vagyok jó társaság, mert nem igénylem a beszélgetést. A szórakoztatást meg aztán pláne nem. S hogy még én szórakoztassak - számomra ez már durván a személyiségi jogaim sárba tiprása. Szóval csak ha muszáj. Utálom, hogy mindig muszáj lesz.
Általában karácsonyi dalokkal kezdjük, egyszerű népdalokkal, zsoltárokkal, együgyű gyerekdalokkal folytatjuk, s mindig rimánkodom, hogy ne jussunk el az "egyszeregykirályfi"-ig, mert szöveghűen csak az első versszakát tudjuk, s vagy azt énekeljük orrvérzésig, vagy költünk 99 versszakot (az előbbi a jobb).
Most nagyon hosszúra sikeredett az út. Ugyebár a vicces kocsink... Egy idő után minden benzinkútnál megálltunk, hogy hűljön a motor. Menetközben nyitott tetőablakkal utaztunk, s még így is volt vagy 42 Celsius az utastérben. M ordított, B-nak be nem állt a szája, Sz idegesen pattogtatta a fogát, sötét volt, szemerkélt az eső. Idilli utazás volt.
És akkor... elkezdtem ordítani én is. Az "egykismalacröfröfröf" kezdetű nagysikerű slágert. Hátrafordultam, minden feszültségemet beleadtam a nótába, s ráadásként még a hajam is rázni kezdtem. Totális rockkoncert-fíling. Artikulálatlanul zengtem a "röfröfröf"-öket, sikítottam és kurjongattam a "töftöftöf"-öket. A hatás frenetikus volt. Még én magam is meglepődtem. M abbahagyta a sírást, B tátva maradt szájjal bámult... (csak Sz pattogtatta továbbra is a fogát). Még! Még! - kérték előbb mosolyogva, majd nevetve. Hamarosan együtt ráztuk a fejünket, kiabáltunk és röfögtünk az izzasztó melegben.
Azt hiszem, sikerült beoltanom őket... Nem fogok meglepődni, ha egyszer ott fognak ugrálni a zenekaruk koncertjén, a színpadon, fejüket rázva... Csak azt remélem, hogy addigra a röfögést elfelejtik.
Egyébként, ha lassan is, de megérkeztünk a célállomásra. A kocsi azóta újra jó. Mi meg várjuk az újabb viccet.
A célállomás az 1 óra 45 percre lakó egyik mamáék hasziendája volt. Igen, tettük meg már ezt az utat 59 perc alatt is, de csak M miatt. Mert a kisebbik gyerekünk max. a házunk és Budaörs távolságra van kalibrálva, ami barátok között is legfeljebb 25 perc. Az időtúllépést kegyetlenül bünteti: fejhangon ordít. A sofőr (ki más? persze, hogy a férjem!) nem bírja ezt a frekvenciát, s vagy visszaordít (mire a gyerek bosszúból még magasabb és még hangosabb szintre vált...) vagy szó nélkül NYOMJA a gázpedált.
25 perc után most is megszólalt a sziréna. Egy teljes fegyvertárat vonultattam fel a figyelemelterelésre. Sikeresen. Darabonkét átlag 3 másodpercig volt érdekes a cica, a kisvakondos könyv, Boribon, egy zenélő kütyü, keksz, B bábuja, a telefonom, a pénztárcám, a naptáram, a tollam... a további arzenálra már rá se nézett. Fülsértő ordítás.
Ilyenkor jön az utolsó mentsvár: éneklünk. Tudni kell azt, hogy én csendben szeretek utazni. Nem kimondottan vagyok jó társaság, mert nem igénylem a beszélgetést. A szórakoztatást meg aztán pláne nem. S hogy még én szórakoztassak - számomra ez már durván a személyiségi jogaim sárba tiprása. Szóval csak ha muszáj. Utálom, hogy mindig muszáj lesz.
Általában karácsonyi dalokkal kezdjük, egyszerű népdalokkal, zsoltárokkal, együgyű gyerekdalokkal folytatjuk, s mindig rimánkodom, hogy ne jussunk el az "egyszeregykirályfi"-ig, mert szöveghűen csak az első versszakát tudjuk, s vagy azt énekeljük orrvérzésig, vagy költünk 99 versszakot (az előbbi a jobb).
Most nagyon hosszúra sikeredett az út. Ugyebár a vicces kocsink... Egy idő után minden benzinkútnál megálltunk, hogy hűljön a motor. Menetközben nyitott tetőablakkal utaztunk, s még így is volt vagy 42 Celsius az utastérben. M ordított, B-nak be nem állt a szája, Sz idegesen pattogtatta a fogát, sötét volt, szemerkélt az eső. Idilli utazás volt.
És akkor... elkezdtem ordítani én is. Az "egykismalacröfröfröf" kezdetű nagysikerű slágert. Hátrafordultam, minden feszültségemet beleadtam a nótába, s ráadásként még a hajam is rázni kezdtem. Totális rockkoncert-fíling. Artikulálatlanul zengtem a "röfröfröf"-öket, sikítottam és kurjongattam a "töftöftöf"-öket. A hatás frenetikus volt. Még én magam is meglepődtem. M abbahagyta a sírást, B tátva maradt szájjal bámult... (csak Sz pattogtatta továbbra is a fogát). Még! Még! - kérték előbb mosolyogva, majd nevetve. Hamarosan együtt ráztuk a fejünket, kiabáltunk és röfögtünk az izzasztó melegben.
Azt hiszem, sikerült beoltanom őket... Nem fogok meglepődni, ha egyszer ott fognak ugrálni a zenekaruk koncertjén, a színpadon, fejüket rázva... Csak azt remélem, hogy addigra a röfögést elfelejtik.
Egyébként, ha lassan is, de megérkeztünk a célállomásra. A kocsi azóta újra jó. Mi meg várjuk az újabb viccet.
H.Rock! Yeah!
VálaszTörlésMikor jön az első album?
Ja, és vegyetek egy turnébuszt!
Amikor eljutunk a Republic együttes Csillagok, csillagok című számához én inkább a hajamat tépném, mivel nem tudjuk csak a refrént! :)
VálaszTörlésKöszi, röhögve fekszem le, kíváncsi vagyok miről álmodom majd, mert ez a kép belevésődött az agyamba. Metál UiUi!!
VálaszTörlés