Mivel a lelkészéknél a szombat és a vasárnap is igen erősen munkanap, mi a hétfőt neveztük ki családi nappá. Ezt úgy kell elképzelni, hogy én már erre az évre minden hétfőhöz beírtam Sz naptárjába, hogy "CSALÁDI NAP!!!". Meg egyébként is, minden héten megkérdezem (igen, többször is), hogy "ugye nem vállaltál be semmit hétfőre?" Pedig tudom, hogy a hétfőt a férjem is a családnak szánja. Általában el is megyünk itthonról, mert különben úgyis felkapkodjuk a telefonokat, beengedjük a csengetőket... Pedig a hétfő amolyan nagybetűs, szent és sérthetetlen nap. Az utóbbi időben csak szent. Mert arról meg aztán tényleg nem Sz tehet, hogy mostanábanvalahogymindig adódik valami, ami keresztülhúzza a családi idillt...
Vegyük például a mai napot!
Pénteken, itthon várt ránk a kedves postai értesítő, hogy a Rendőrségtől jött számunkra egy tértivevényes levél. Briliáns és éles logikával kisakkoztuk, hogy mivel tyúkot nem loptunk, így csak gyorshajtás vagy valami egyéb fincsi szabálysértés lehet.
Egész hétvégén ott lebegett a kellemetlen titok a levegőben: vajon mi lehet a levélben?
Hát ma kiderült. Sz hirtelen megőszülve, elnyúlt arccal jött haza a postáról.
Gyorshajtás. 30-as táblánál 52 km/h-val.
És ezért mindössze 60 000 Ft-tot kérnek. A kedveskék.
60 000 Ft!!!!! HAT-VAN-E-ZER!
Én ilyenkor nem tudok sírni azon, hogy ez nekünk milyen kutya sok pénz, hiszen ez van. Ha hibáztunk, fizetünk. Dühöngeni sem szoktam, mert felesleges, semmin nem változtatna, csak tetézné Sz letargiáját.
És magamban állati büszke vagyok magamra, hogy ilyen jól kezelem a helyzetet. Hogy nem borulok ki... hogy 60 000 magyar forintunk tűnik el hamarosan a süllyesztőbe!!! Hatvan-ezer!!!
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Igen, szoktunk gyorsan menni, utaltam már erre 1-2 bejegyzésben, de főként autópályán. Ez a 30 helyett 52-vel valahogy olyan necces. Hol voltunk mi aznap? Hova rohantunk? Mit csináltunk? Sz már keresi is a naptárját, lapozza oda-vissza előbb hitetlenkedve, majd felderült arccal: -Ez a bírság nem nekünk szól, mert azokban a napokban nem is volt kocsink. A szerelőnél volt, aki megjavította, majd levizsgáztatta!!!
És tényleg. De mi van, ha a szerelő nem ismeri el a hibáját? Ha nem tudjuk jól bizonyítani, mert az erről készült kép is homályos?
Sz autóba vágta magát, hogy utánajárjon a dolgoknak.
Én meg itthon maradtam két energiavámpír gyerekkel. Az egyik elhaló fejhangon jelentette be percenként, hogy fáj a torka, aztán tízpercenként ki is sírta ezen magát. A másikat meg majd szétvetette az energia; még a konyhaszekrénybe is bemászott a műanyag edények közé, hihetetlen zajt csapva a kezében lévő habverővel. Én néha kicsit kiabáltam, néha meg nagyon. A családi napunkon...
A szerelő úriember volt, s mélységesen sajnálta, hogy kellemetlen helyzetbe keverte az uramat. A postán azonnal befizette a bírságot.
Mi meg úgy éreztük magunkat, mint akik nyertek hatvanezer forintot, ezért délután gyorsan (ha-ha-ha-ha!) bementünk a városba, s beültünk egy cukrászdába. Megünnepeltük például, hogy B túlélte a kórházi napokat. (Szegény, küzdött rendesen a csokitortájával...)
Szóval mégiscsak Hétfő lett ebből a hétfőből is.
Vegyük például a mai napot!
Pénteken, itthon várt ránk a kedves postai értesítő, hogy a Rendőrségtől jött számunkra egy tértivevényes levél. Briliáns és éles logikával kisakkoztuk, hogy mivel tyúkot nem loptunk, így csak gyorshajtás vagy valami egyéb fincsi szabálysértés lehet.
Egész hétvégén ott lebegett a kellemetlen titok a levegőben: vajon mi lehet a levélben?
Hát ma kiderült. Sz hirtelen megőszülve, elnyúlt arccal jött haza a postáról.
Gyorshajtás. 30-as táblánál 52 km/h-val.
És ezért mindössze 60 000 Ft-tot kérnek. A kedveskék.
60 000 Ft!!!!! HAT-VAN-E-ZER!
Én ilyenkor nem tudok sírni azon, hogy ez nekünk milyen kutya sok pénz, hiszen ez van. Ha hibáztunk, fizetünk. Dühöngeni sem szoktam, mert felesleges, semmin nem változtatna, csak tetézné Sz letargiáját.
És magamban állati büszke vagyok magamra, hogy ilyen jól kezelem a helyzetet. Hogy nem borulok ki... hogy 60 000 magyar forintunk tűnik el hamarosan a süllyesztőbe!!! Hatvan-ezer!!!
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Igen, szoktunk gyorsan menni, utaltam már erre 1-2 bejegyzésben, de főként autópályán. Ez a 30 helyett 52-vel valahogy olyan necces. Hol voltunk mi aznap? Hova rohantunk? Mit csináltunk? Sz már keresi is a naptárját, lapozza oda-vissza előbb hitetlenkedve, majd felderült arccal: -Ez a bírság nem nekünk szól, mert azokban a napokban nem is volt kocsink. A szerelőnél volt, aki megjavította, majd levizsgáztatta!!!
És tényleg. De mi van, ha a szerelő nem ismeri el a hibáját? Ha nem tudjuk jól bizonyítani, mert az erről készült kép is homályos?
Sz autóba vágta magát, hogy utánajárjon a dolgoknak.
Én meg itthon maradtam két energiavámpír gyerekkel. Az egyik elhaló fejhangon jelentette be percenként, hogy fáj a torka, aztán tízpercenként ki is sírta ezen magát. A másikat meg majd szétvetette az energia; még a konyhaszekrénybe is bemászott a műanyag edények közé, hihetetlen zajt csapva a kezében lévő habverővel. Én néha kicsit kiabáltam, néha meg nagyon. A családi napunkon...
A szerelő úriember volt, s mélységesen sajnálta, hogy kellemetlen helyzetbe keverte az uramat. A postán azonnal befizette a bírságot.
Mi meg úgy éreztük magunkat, mint akik nyertek hatvanezer forintot, ezért délután gyorsan (ha-ha-ha-ha!) bementünk a városba, s beültünk egy cukrászdába. Megünnepeltük például, hogy B túlélte a kórházi napokat. (Szegény, küzdött rendesen a csokitortájával...)
Szóval mégiscsak Hétfő lett ebből a hétfőből is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése