"Én leszek az első!"

Versenyfutás az életünk.

Versenyt futunk az idővel... A fontossági sorrenddel... A sürgős tennivalókkal...

Én sosem szerettem futni. Ismerek olyan élő embereket, akik azt állítják, hogy pedig jó. Csak az első 5 km a nehéz.
Nem hiszek nekik. A 6. km-nél kezdtem... és semmit nem éreztem abból, amiről ők beszéltek.

M újabban csak futva tud közlekedni. De úgy akár hátrafele is.
A parókia, ahol élünk, nem mostanában épült. Belül az egész ház körbejárható: előtér, szoba, szoba, szoba, fürdőszoba, konyha... előtér, szoba, szoba, szoba, fürdőszoba, konyha... végtelenítve.
És bizony megy is a dzsembori! Futás körbe-körbe. B a gyorsabb. 2 és fél év az előnye. De ez M-t nem zavarja. Fut lelkesen. Aztán néha megtörténik a csoda: a lassú teknős lehagyja az elbizakodott nyulat... Amitől aztán a nyúl rettenetesen kiakad.

Megláttam a helyzet pedagógiailag ragyogóan kiaknázható pontjait, s levontam a bugyuta tanulságot, miszerint nem az számít, hogy ki az első, hanem az, hogy milyen jó együtt futni...

B csillogó szemmel jelezte, hogy vette az adást, megértett mindent. Ennek hangot is adott.


"Anya, én nem bánom, ha M megy elöl. Nyugodtan lehet ő az első, a hátam mögött."

Jaaa, kérem! Itt tartunk.