Fényképezkedés

Pénteken felhívott B óvónénije. Kedvesen érdeklődött, hogy hogy vagyunk, mikor megy B oviba stb., s szólt, hogy elkészültek az óvodai fényképek a gyerekről, menjek be, mert rendezni kellene a piszkos anyagiakat. Meg - ha gondolom - le lehet adni az utánrendelést is. Bár, szerinte nem fogok többet kérni ezekből a képekből...

Na ekkor már kíváncsi lettem!

Amikor láttuk a faliújságon, hogy fényképezés lesz, s kérték, jelöljük meg, hogy milyen beállítású képeket kérünk (400 Ft/db), akkor azt gondoltuk, hogy ennyiért semmilyet...

Aztán úgy, hogy egy csoportkép legalább illene...

A fényképezés reggelén meg egy csodás, gyerekkínzó sugallat hatására úgy döntöttem, hogy kell még egy másik is. Mindegy milyen, csak jó csicsás legyen.

Ugyanis eszembe jutottak azok a jó kis óvodai fényképezkedések anno gyermekkorom messzeringó világából. Utáltam. És ez látszik is a képeken. Ülök fiúsra nyírt hajjal, enyhén elálló fülekkel, kényelmetlen királykék ruhában, rettenetesen unott arccal az ovis kisszéken. Asszem valami kacsát is fogok. Még arra is emlékszem, hogy mire gondoltam. A nadrágomat akartam...

De van rólam egy olyan ovis fotó is, amelyiken megtévesztésig hasonlítok egy édes, tündi-bündi kislányra. Falakat is megolvasztó mosoly, enyhén felhúzott váll, félrebiccentett fej, katicás blúz... és egy akkora cérnaszál van a hajamban, hogy a nagymamám ekkora anyagból tuti pulóvert kötött volna. Hogy nem vette azt észre senki? Máig nem értem.

Szóval azt gyanítottam, hogy vagy a fiam, vagy a fotós tenni fog arról, hogy rettenetes képek szülessenek...

Hát nem igazam lett?

Az egyéni kép a Mesefás fantázianévre hallgat. Kérdeztem B-t a fotózás után, hogy mit kellett csinálnia. "Hát fel kellett másznom egy fára!"-mondta. Gyanús volt. Szóval ül egy kisszéken egy "segítség! azonnal vigyen ki innen valaki!" arckifejezéssel. Édes.

Hanem a csoportkép! Az aztán igen! Ott kitett magáért a gyerekem!
27 ennivalóan édes kisgyerek mosolyog a kamerába. Az a "szeretjük az ovit és a nutellás kenyeret!"-életöröm sugárzik róluk. Egyet kivéve. A 28. nem mosolyog. A legmagasabb kisfiú a középső sorban, annak is a közepére beállítva sír.

Igen, ő az én gyerekem.
Büszke vagyok rá: legalább ő felvállalta az érzéseit!

Amikor a képekkel a kezemben, már percek óta fullákoltam a röhögéstől az ovi folyosóján, az óvónő az mondta, nézzem meg, sír ugyan, de legalább nem rohan ki a csoportból. Na jaaa! Milyen irigylésre méltó kalandjai lehetnek ennek az óvónőnek, ha ezt tekinti a siker fokmérőjének!

Szóval, jól sikerültek a képek. Talán túlságosan is. Nem gondoltam, hogy B-nak sikerül túlszárnyalnia az én óvodai modellkarrierem mélyrepülését.