4 éve történt

4 éve történt. Már nagyon vártuk a februárt. A hónap közepére voltam kiírva első gyermekünkkel. Az orvos azt mondta, hogy mivel elég nagy babának néz ki a születendő csemete, ne legyek csalódott, ha nem viszem végig a 40 hetet. Csak valahogy februárig bírjam ki. Kibírtam. Kibírtuk. A gigantikus hasamat leszámítva semmi extra nem volt velem. Előbb úgy mentem, mint egy pingvin, aztán nehézkessé váltam, mint egy bálna, s a végén úgy éreztem magam, mint egy útgyalu. Jó volt… szerettem terhes lenni. Aki látott, az vagy szimplán röhögőgörcsöt kapott, vagy azon rettegett, hogy a hatalmas pocak nem ránt-e hirtelen előre. Az áruházakban vadidegen nők néztek rám szánakozva. Nem értettem, miért. Most már tudom, sőt, gyakran én is így nézem a mindenórásokat.

És eljött a február… babácska csak nőtt és nőtt… minden reggel úgy keltünk, hogy talán ma lesz az a nagy nap… és eljött a hónap közepe, a kiírt időpont… már csak egy óriási lufihas és két vékony láb voltam… minden este úgy feküdtünk, hogy talán ma éjszaka kell indulnunk… és eltelt +1 hét…

Hetek óta moziba jártunk az urammal, minden filmet megnéztünk válogatás nélkül, hogy valami hozadéka is legyen ennek az idegőrlő várakozásnak. Az egyik előadás alatt éreztem, hogy mintha nedves lenne a nadrágom feneke. Mi ez? Fura érzés. Elfolyt a magzatvíz???! Nem, nem. Csak előttem valaki kólát öntött az ülésemre.

És eltelt MÉGEGY hét. Már minden nap a kórházban róttuk a szokásos vizsgálati köreinket. Babácska teljesen jól érezte magát odabent, s én is teljesen jól éreztem volna magam idekint, de fárasztottak a buta kérdések („hát ti még mindig egyben?”), a rengeteg aggódó és reménykedő rokoni-baráti telefon (sokszor csak intettem Sz-nak, hogy mondja azt, hogy alszom) és a tudat, hogy lassan már azok az ismerőseim is szültek, akik hetekkel utánam voltak kiírva.

Bevetettünk mi minden babacsalogató praktikát… Hiába.

Be kellett feküdnöm a kórházba, s tudtuk, hogy másnap reggel beindítják a szülést. Március elsején fog megszületni a kisfiunk. Örültem a dátumnak (ez buta szülőknek is könnyen megjegyezhető), mégis sírtam, mert szerettem volna, ha ez az egész folyamat magától indul be, hogy a bennem lévő kis élet is igent mondjon erre a kinti világra. És éjfélkor úgy döntött: nekivág a hosszú útnak – megkezdődtek a rendszeres fájások.

A szülésznő csak nézte a csípőmet, tapogatta a hasamat: „magát ezekkel a méretekkel beleengedik egy sima szülésbe?” Nem értettem. Hát naná! Miért, a nők szoktak másként is szülni, mint könnyen, gyorsan és simán?

Nincsenek tiszta emlékképeim az elkövetkező órákról. …beöntés után 15-ször megyek el a vécére, ahol nincs ablak, az ajtón nincs kilincs, s csak egy kis extra nyújtózkodás árán érem el a lehúzó zsinórját… a szülőszobán elképzelhetetlen káosz van, vajúdók ordítanak, szülésznők kiabálnak, újszülöttek sírnak fel… az orvos a férjemmel viccelődik…

Délelőtt 10-re tágulok ki teljesen, a fájások már jó ideje összefüggők, de a baba még mindig nagyon fenn van, a fej kimozdítható… 11-kor kezdődnek el végre az egész testemet összerántó tolófájások, de ekkor már az orvos nem enged nyomni. Hozzám képest túl nagy a baba, beszorulhat, s nem valószínű, hogy megúszná a születést oxigénhiány nélkül- magyarázza. Már tolnak is a műtőbe… És kiráncigálnak belőlem egy lila, maszatos gyereket, akinek a fejformája jobban hasonlít egy rettenetesen meggyötört mikulássapkára, mint azt bárki elképzelhetné. Csak potyognak a könnyeim… Kérdezik, adjanak-e egy kis nyugtatót? Nyugtatót??? Amikor olyan boldog vagyok, mint még soha?

Soha, SOHA nem éreztem még magam olyan boldognak, mint akkor és az utána következő napokban. Tudom, tudom, a hormonok… De szétfeszített az öröm, túlcsordult, kiabálni szerettem volna, hogy ANYA lettem! Anya. Édesanya. Beteljesült, amire mindig is vágytam. Már semmi rossz nem történhet. Kerek lett a világ. Isten, egy mosolyát ajándékozta nekünk. Nem tudok eléggé hálás lenni ezért.

Csak szorongattam a kisfiamat, énekeltem neki azt az altatót, amit eddig is elénekeltem minden este. Ő felém fordította a fejét és rám nézett. Összekapaszkodott a tekintetünk.

4 éve történt. Március 1-jén. Sütött a nap. Kint is, és a szívünkben is.