Faluban szocializálódott gyerekünk városi kalandjai

Faluban élünk, ahol ugyebár köszönni szoktunk egymásnak. Mint arról már korábban írtam, B-nak ez nagyon jól megy.

Egy pár napra kimenőt kaptunk a srácokkal az uramtól, s nagyszülőlátogatás címén átszerveztük egyik mamáék életét. Örültek nekünk. Végre, megint átadhatták magukat annak az élvezetnek, hogy bizony látástól mikulásig lekváros gombócot kell gyártaniuk. Mert ha nem, akkor megy ám az asztalcsapkodás...

Egyik papa és mama az Alföld leggyönyörűbb városában él. Elfogultságom olyan erős a hely iránt, hogy én még meghalni is itt szeretnék. Még akár úgy is, hogy egy galamb rászáll a vállamra, s a rémülettől megáll a szívem. Nem említettem még? Irtózom a galamboktól...
Ha csak tehetjük, kiruccanásaink alkalmával be is megyünk az ékszerdoboz-szépségű főtérre sétálni. Mivel az egész giganagy Főtér autómentes övezet, csak arra kell vigyázni, hogy egy óvatlan biciklis (vagy galamb) el ne üsse a gyerekeket. De egyébként, itt aztán mehet a rohangálás!

A szökőkút körül a 200. körömet futottam a bolondozó M után. Közben a (tökéletes) periférikus látásom érzékelte, hogy B is szaladgál, oda-, odafut egy-egy szembejövőhöz. Igen, az agyonnevelt gyerekünk köszönt boldog-boldogtalannak. 3 db "szia"-t, 2 db "jó napot kívánok"-ot számoltam, mikor a mellettünk lévő templom harangozni kezdett, s B stílust váltott. "Áldás békesség!"-kiabálta. Hiába, no, lelkészgyerek...
És ha mindez nem lett volna még elég látványosság mára, kiált, s a bimm-bamm hozta ihletben (ordítva) énekelni kezdett:

"Kicsi vagyok én, mégse félek én!
Kicsi vagyok én, mégse félek én!
Mert Jézus a legjobb barát,
jöjj, zengjünk néki víg halleluját!"

Komolyan elgondolkoztam azon, hogy operákat kellene énekelnünk otthon, mert ha most egy komolyzenei műből merített volna a fiam, simán kiraktam volna elé egy kalapot.
Így sajnos nem lehetett.

Ez missziónak minősült...